Vagyis az attól való félelem, hogy kimaradunk valamiből. A mi (Y-Z) generáció örök sajátossága amióta Facebook és okos telefon létezik. Mindenki mindent azonnal megoszt, tudni akar, informálódik, pötyög. Emlékszem, volt egy randim, ahol a srácot konkrétan megkértem (vagy csak meg akartam kérni?), h tegye már el azt a hülye telefont, mert rá vagyok kíváncsi, nem a wikipédiára. De nem ez a lényeg. Hanem, hogy folyamatosan félünk, hogy kimaradunk valami jóból - amit csak generál az, hogy a pötyögésnek hála mindig tudjuk, mit csinál éppen a másik. Félünk, hogy mi nem vehetünk részt a jóban. Hogy nem tudunk egyszerre ott lenni a Sziget Fesztiválon és a spanyolországi nyaraláson. Hogy döntéseket kell hoznunk, hogy választanunk kell, miközben ha választunk egy eseményt, le kell mondanunk egy másikról. Baráti filmezés vs. egyetemi buli? Táncóra vs. mozi? Carbonfools koncert vs. pihentető alvás 10 nap kialvatlanság után?
Én jelenleg folyamatosan FOMO-ban élek, csak múltidőben. Épp a napokban jöttem rá, hogy a 20-as éveim elején járok és még nem csináltam semmi őrültet az életben (ami elvileg a korosztályom sajátossága): nem stoppoltam körbe Európát, nem mentem Balkán-körtúrára, nem kanapészörföltem, nem henteregtem a tengerparton görög félistenekkel egy átmulatott éjszaka után, egyszóval semmi érdemlegeset nem vittem véghez, amit majd mesélhetnék az unokáknak. Mert igen, FOMO az attól való félelem is, hogy nem veszel részt az "emlékgyártásban". A fogalom amúgy 1985-ös, vagyis jóval az okos telefonok előtti időkből való, amikor mindenki online adta hírül, hogy milyen a Rihanna-koncert. (Persze akkor még Rihanna sem volt, de ez részlet kérdés...)
És most, hogy erről írok, rá kellett jönnöm, hogy tudom, hogy míg én jó pár barátom élményei alapján szenvedek FOMO-ban, másnak miattam adatik meg az a fantasztikus érzés, hogy kimarad(t) valamiből. Hát igen, ilyen ez a popbiznisz. Inkább ne szenvedj, tégy ellene, láss világot, tervezz, menj olyan helyekre nyáron, ahová csak most lehet, ha te is a 20-as éveid elején járó egyetemista vagy. És tudd, hogy bár mindenben nem tudtál részt venni, amiben akartál (mert lehetetlen!), te mindent megtettél és a legjobbat hoztad ki a fiatalságodból, amire majd érdemes lesz emlékezni. Legmeghatározóbb emlékeink ugyanis állítólag (és hányszor kívántam már, hogy ezen információnak ne legyek a birtokában?!) egyetemista korunkból (18/20-25 éves kor) származnak. Szóval egy nagy hajrá a kortársaknak, kedves Y-Z-k!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.